Dobogó szívvel nyomtam le a bejárati ajtó kilincsét, amikor egy hang közbeszólt. Egy fáradt, csalódott és elkeseredett hang.
-Biztos, hogy elakarsz menni?
-Keresztanyu! Ez csak a suli! - forgattam a szemem.
-De nem állsz készen!
-De! Készen állok. Nem engem öltek meg és végül is megmentettek!
Vagyis, ezt akarom elhitetni magammal. Hogy tényleg megakartak menteni, nem pedig csak félrecélzott az illető. Azt akarom elhitetni magammal, hogy valaki vigyáz rám és nem árthat senki.
-Hát jó. - húzta el a száját lemondóan.
Egy utolsó sóhaj. Egy utolsó. Utána belépek a zsibongó terembe és vége. Újra boldognak kell lennem és bele kell bújnom a pozitív kislány bőrébe. Meddig leszek képes titkolni, hogy belül egy roncs vagyok? Üres, mint egy kólásüveg?
Lehunytam a szemem és készültem belépni, mikor hátulról egy erős kar átölelt. Éreztem a karomon az izmainak domborulatait. Erősen szorított. Az állát a vállamra tette. Testünk között nem volt egy milliméter hely sem. Ringatózni kezdett a teste, ez által az enyém is. A szíve hevesen vert a hátamon, én pedig kétségbeesetten kaptam levegő után. Kiszorítja belőlem a szuszt.
-Büszke vagyok rád, hogy ilyen bátor vagy. - lehelte a fülembe. Éreztem a kis fuvallat melegét.
Ezt a harmóniát én törtem meg fuldokoló hangon:
-Igen, én is szeretlek bátyó, de most már igazán elengedhetnél!
Nevetve elengedett és teste elvállt az enyémtől. Ahol érintett, ott most megcsapott a hideg. Megragadta a vállam és magafelé fordított.
-Nem engedlek be a terembe. - szögezte le. Én kérdőn néztem rá, közben megvetően végig mértem.
-Ki vagy te, hogy megmond mit csináljak? - a testvéri szeretet hamar tovaszállt és felváltotta a harag.
-Nem is tudom. A féltő bátyád? - kérdezte gúnyosan. Forgatni kezdtem a szemem és megfordultam. Megint sóhajtottam és a hideg kilincsre tettem a kezem. - Nem mehetsz be! - ismételte a bátyám, most már cseppet sem humorosan.
-Zsolt, egyre haragosabb leszek, szóval ha nem akarod, hogy mindenki előtt szétrúgjam a segged, hagyod, hogy belépjek. - sziszegtem.
-Te is tudod, hogy nincs esélyed velem szembe. - még mindig háttal voltam neki, de a hangjából éreztem, hogy gúnyosan mosolyog. - Osztálytársak lettünk, szóval gyere az én osztályomba. Ellenkezni fölösleges, az igazgató is beleegyezett. Ebbe az osztályba már nem tartozol.
-Mert?! - fordultam meg villámgyorsan és a mutatóujjamat vádlóan rászegeztem.
-Az osztályfőnököd a pap lánya. A tekintetéből ítélve megakar ölni téged. - felelte nyugodtan.
Nekem is feltűnt. De, nem hagyhatom itt az osztályomat, még akkor sem, amikor eleve van már egy lány aki készül megkínozni. Mondjuk, az is Zsolti hibája volt, mert ő adta azt a tanácsot, hogyha piszkál valaki, akkor fenyegessem meg azzal, hogy összetöröm a csontját. Mindegy.
Már csak azért sem mehetek el innen, mert fentáll az az esély is, hogy a legfőbb ellenségemmel együtt, itt van az is aki megmentett minden eddigi bajtól.
-De lehet, hogy itt van. - sütöttem le a szemem.
-Ki? - sziszegte Zsolt egyre idegesebben és ellentmondást nem tűrő hangon.
-Hát Ő!
-Nincs nekem időm lányos dolgokra! - rázta meg a fejét dühösen. - Nincs olyan, hogy nagy Ő oké? És most gyere! - ragadta meg a csuklóm és húzni kezdett. Én pillanatok alatt kitéptem a kezem és megtorpantam. Zsolt idegesen fordult hátra, én meg mit sem törődve azzal, hogy minden szem ránk van tapadva, folytattam.
-Mi az, hogy nincs? - hisztiztem. - De, nem is róla beszéltem! Én arról aki megmentett. Tudod. Ő.
-Honnan a bánatból tudtam volna, hogy te hogy nevezed azt, aki majdnem lelőtt téged! - forgatta a szemét. Megint megfogta a karom és rángatni kezdett. Nem ellenkedtem, de a szám még mindig be nem állt.
-Jó szándékból lőtt! Azért, hogy megmentsen!
-Jaja... Álltasd csak magad!
-Ő volt az aki kihúzott a kocsiból is. - folytattam.
Zsolt erre megtorpant, elengedte a karom és szúrós szemmel meredt rám. Nekem, pedig ebben a pillanatban esett le, hogy mit mondtam.
-Akkor anyuékat miért nem húzta ki a Te kis megmentőd?!
Megmaradt a hidegvérem. Ezt is tőle tanultam. Bárhogy is nézzenek rám, engem nem lehet megrettenteni. Még akkor sem, ha a saját bátyám néz rám így. Megvetően, csalódottan és fájdalmasan. De, nem gyengültem meg, még akkor sem, amikor a testemet elárasztotta a megbánás. -Nem tudom! Kérdezd meg tőle! - tártam szét a karom. Erre már köpni, nyelni , nem tudott. - Mennyünk az osztályba - mondtam végül rekedtes és halk hangon.
Elindult az ellenkező iránya, én meg szorosan mentem utána. Ő nem torpant meg az ajtóban, nem vett mély lélegzetet, nem hunyta le szorosan a szemét. Még csak nem is gondokozott, egyszerűen benyitott. A zsibongó osztályba.
-Csá. - köszönt lazán az osztálytársainak.
A teremben kettes padok voltak. Fehérek voltak a falak, amitől majdnem megvakultam. Az osztályt nem érdekelte különösebben, hogy van egy betolakodó, egy friss hús a területükön, folytatták a tevékenykedést. Vagyis az üvöltést.
-SÁRA!! - ugrott egy vékony test a nyakamba.
Aha, Bia volt.
-Szia! - köszöntem én is, miközben átöleltem.
-Hol voltál? - engedett el és felháborodottan nézett rám. - Itt hagytad a legjobb barátnődet a káosz kellős közepén!
Ez attól függ, hogy mit nevez káosznak. Azt, hogy majdnem lelőttek, vagy azt, hogy ismeretlen emberek közt hagytam. Meséltem már a halott embertől a nappaliban?
Folytattam volna a csevejt, csak Bia háta mögül egy duzzogó tekintet kandikált ki. Zsolt arrébb tolta barátnőm és hozzám intézte szavait:
-Mellém ülsz. - mutatott a háta mögé, ahol egy pad volt, a tetején pedig a táskája.
Figyeltem Bia reakcióját. Nem volt túl boldog.
-De ott már ülnek! - állapítottam meg, miközben Zsolt izmos vállán keresztül próbáltam látni is valamit.
Zsolt szó nélkül a padjához ment és az idegen ember táskáját eldobta, ami a padlón úgy csúszott, mit egy boling golyó.
-Zsolt! - kiabáltam rá.
Fogalmam sincs, hogy mi üthetett a bátyámba, de valami beindította nála a védelmező ösztönt, ugyanis a következő pillanatban rám ugrott. Igen. Rám. A száz kilós testével.
Úgy terültem szét a hideg padlón, mint egy tengericsillag. A hasamon Zsoltal.
Fájt minden porcikám. Felnyögtem és kinyitottam a szemem. Homályos foltokat láttam. Párat kellett pislognom, mire kitisztult a látásom és ki tudtam venni a fölém hajoló Biát. Nyöszörögtem egy sort.
-Zsolt! Élsz még?! - ütöttem meg teli erőből a hátát. Nem azért kérdeztem, mert aggódok érte, elhiheted. Ő legalább puhára esett!
Kábán felemelte a fejét.
-Igen! - kapott észbe. Gyorsan felpattant. Lábraálás közben, sikeresen belekönyökölt a hasamba, amitől majdnem feljött a reggeli. - Ne haragudj, csak azt hittem, hogy azért kiabálsz, mert bajban vagy.
-És ha bajban is lettem volna, az lett volna a megoldás, hogy rám ugrasz, mint valami hülyegyerek?!
-Bocs, megijettem!
-Én pedig majdnem meghaltam! Tudod te, hogy az izmod mennyit nyom?
-Oké, elég! - röhögte el magát Bia. - Próbáltam tartani magam, de nem megy. Néztetek már tükörbe? Tiszta viccesek vagytok!
-Én nem tartom ezt nevetségesnek. - jegyezte meg Zsolt.
Nagy sóhaj hagyta el a számat. Szóval én és a tesóm egy osztályba fogunk járni. Biztos, hogy ez jó ötlet?
